Harmincnegyedik fejezet

A Túlélők lehettek ugyan az Invidek legjobbjai, de ez még nem sokat árult el az általános helyzetükről. A Rock-osztag tagjait Iátva felmerült bennem a gondolat, hogy a Zsiványok is így néznének ki, ha a Birodalom győzött volna, és manapság tétlenségre kárhoztatva, poros kisvárosokban töltenénk az időt, és arra várnánk, hogy kifoszthassunk nálunk is szánalmasabb és szegényebb teremtményeket. Vettek már körül náluk komorabb és lehangolóbb alakok csakhogy azok a Lusankya foglyai voltak, akik jószerével reménykedni sem mertek a túlélésben és a szabadulásban.

Mindenki morgott és dohogott, amikor beállítottam az osztag szálláshelyéül szolgáló szállodába. Nakk Kech, a Rock parancsnoka megmutatott egy szobát, méghozzá egy iszonyúan lelakott szobát. A függönyök be voltak húzva, de ezt a legkevésbé sem bántam, mert legalább keveset láttam magából a helyiségből. Az egyik sarokban összevissza hajigált ágyneműk jelezték, hogy az előző lakó hová fészkelte be magát. Ezenfelül a parányi fürdőkamrából áradó bűzből ítélve az előző lakó, ha ismerte is a helyiség rendeltetését, nem szoljai ta túlterhelni az épület vízhálózatát.

Kech éberen figyelte az arcomat, nyilván a szobára adott reakcióm alapján akart megítélni. Az arcát borító erős borosta barna színébe jócskán vegyültek szürke árnyalatok, akárcsak rövidre vágott, ritkuló hajába.

- Ez a legjobb szobánk - jelentette ki rövid várakozás után.

- Ez a legjobb, amit hajlandóak vagytok átadni nekem - javítottam ki.

- Igen, valami ilyesmiről van szó - ismerte el mosolyogva Kech.

- Csakhogy ez nekem kevés - közöltem határozottan, azzal odamentem a következő ajtóhoz, rávágtam néhányszor az öklömmel, és kurjantottam: - Nyisd ki!

Az ajtó másodpercekkel később feltárult, és a küszöbön túlról egy Shistavanen farkasnő vicsorgott rám. A testét hófehér bunda borította, a szeme rózsaszínben játszott, és bár alacsonyabb volt, mint azok a shistavanenek, akikkel eddig találkoztam, tudtam, hogy pillanatok alatt darabokra téphetne. A nyitott ajtón át sajátos szagok áramlottak felém, és egy csapásra megtudtam, hogy ki lakott előttem a szobában.

Szélesen rávigyorogtam a farkasnőre, és köszöntem neki:

- Hahó, én vagyok az új szomszéd! Örülök a találkozásnak. A shistavanen válaszolt valamit, de éles suttogása mindenestől beleveszett Kech harsogó röhögésébe. Végül biccentettem az albínónak, és elköszöntem:

- Később beszélünk még!

Kech megrázta a fejét, és jókedvűen közölte:

- Caet Shrovl lesz a kísérőd. Remek pilóta, különösen közelharcban jó. És jegyezd meg, hogy nem rajong a fényért.

- Van valami jobb? - érdeklődtem a következő, a sorban harmadik ajtóra mutatva.

- Igazából az enyém lenne a legjobb - felelte a fejét rázva Kech.

- Gondolod, hogy el kéne vennem tőled a szobádat? - kérdeztem H homlokomat ráncolva.

A javakorabeli férfi néhány pillanatra elkomolyodott, de aztán ismét mosolyra húzta a száját, és megfontoltan válaszolt:

- Megpróbálhatod, és talán sikerülne is. De azzal függelemsértést követnél el. Megtámadnád az elöljáródat, ami az Invideknél főbenjáró bűnnek számít. Nem sokáig élveznéd a győzelmed gyümölcseit. Hidd el, akkor jársz a legjobban, ha adsz néhány kreditet a helyi népségnek, és kitakaríttatod velük azt az üres szobát.

- Gondolod?

- A leghatározottabban - válaszolta bólogatva Kech. - A viselkedésedet látva esküdni mernék, hogy azzal akarod bebizonyítani, mennyire kemény fickó vagy, hogy szétrúgod valaki hátsóját, csakhogy én nem így vezetem az osztagot. Ha szétrúgod valaki hátsóját, és elveszed a szobáját, az illető gyűlölni fog érte. Viszály keletkezik az egységen belül, és akkor valakitől meg kell szabadulnom. - Összefonta karját a mellkasa előtt, és az állát felszegve folytatta: - Ha mindenáron bizonyítani akarod, hogy kemény fickó vagy, a többi osztagnál keress magadnak ellenfelet, vagy jobbat mondok, egymásik Invid-csapatban! Itt, a Túlélőknél csakis egy dolog számít! A pilótatudás.

- Részemről rendben! - vágtam rá, és széttártam a karomat. - Akkor menjünk, repüljünk egy kört!

- Végre a lényegre tértünk - állapította meg biccentve Kech. - Csak előbb szerzek valakit, aki kitakarítja a szobádat, mialatt mi a kiképzőközpontban leszünk.

- Mennyibe fog kerülni?

- Majd meglátjuk, mit tudsz - felelte Kech a vállát vonogatva. - Ha elég jó vagy ahhoz, hogy azt akarjam, pihent legyél, és szükség esetén megmentsd az irhámat, még az is lehet, hogy én állom a számlát.

A Túlélők természetesen nem rendelkeztek azzal a minden létező csúcstechnikával felszerelt kiképzőközponttal, amihez én a Zsivány-osztagnál hozzászoktam. Kech és én beugrottunk egy siklóba, és kiszáguldottunk az űrkikötő egyik sarkába. Kech nyílegyenesen behajtott az egyik hangárba, ahol két leharcolt Trivadász mellett állította meg a vörösben pompázó, poros járművet. Az ütött-kopott gépek ebből a közelségből túlméretezett gyerekjátékoknak tűntek, olyan játékoknak, amelyekkel elég durván szoktak játszani.

Kech lekapott egy sisakot a falra szerelt állványról, odadobta nekem, és minden bevezetés nélkül közölte:

- Tiéd az egyes gép, én viszem a kettest. Vedd fel a sisakot, az adóvevő bele van építve. Figyeld, amit mondok, és hajtsd végre! Repültél már TIE-vadásszal, ugye?

Bólintottam egyet. Igaz, még csak TIE-szimulátorral gyakorlatoztam, de úgy ítéltem meg, ennyi is elég lesz ahhoz, hogy elboldoguljak egy Trivadásszal.

- Fegyverek? - kérdeztem a gépek felé pillantva.

- Azokat be se kapcsold! - felelte szigorú hanghordozással Kechffl - Ha eszedbe jutna, azonnal szétlövöm a hátsó feledet!

Felkúsztam a gömbölyű fülke oldalán, és bemásztam a belsejébe, harmadik vezérsík miatt alig tudtam felnyitni a zárófedelet, így szó szerint úgy kellett bevergődnöm a fülkébe, de végül sikerült. Az illésen állva lecsuktam és lezártam a fedelet, majd leültem, és a fejemre húztam a sisakot. Beszíjaztam magam az ülésbe, és ismerkedni kezdtem a fülkével, illetve a berendezésekkel. Először arra figyeltem fel, hogy a Headhunteréhez vagy akár az X -szárnyúéhoz képest milyen tágas a kabin. A gömbölyű forma azt eredményezte, hogy lényegesen több hely akadt benne, és persze azt, hogy a gépnek nem volt orra, amit kezdetben elég furcsának találtam. Az a benyomásom támadt, hogy valamelyik korábbi gépem egyik hajtóművének elejére kötözve üldögélek. A TIE eredeti botkormányát egy egyszerű rúdra cserélték, amelyen három gombot találtam: a tűzkioldót, a lőelemképző aktiválóját, illetve egy többállású kapcsolót, amellyel a különböző fegyverek között váltogathattam. A markolat jól beleillett a tenyerembe, maga a bot könnyen mozgott, bár csak korlátozottan lehetett kitéríteni. Gyanítottam, hogy ez a hajó korántsem képes úgy manőverezni, mint egy X-szárnyú, de a két géptípus irányítórendszerei nagyban hasonlítottak, ami nekem határozottan jól jött. A hatalmas szélvédő, illetve az oldalfalakba épített ablakok remek kilátást biztosítottak. A főmonitor és két kisebb kisegítő monitor előttem állt egy rúdra szerelve, és bár a felső szélük a szélvédő fele magasságánál húzódott, érdekes módon a legkevésbé sem zavartak a tájékozódásban. A tolóerő-szabályzó itt is tőlem balra kapott helyet, bár ezen a gépen a kurta kar nem előre-hátra mozgott, hanem egy tengely mentén forgott. Egy ugyanígy működő kar vezérelte a lebegtetőtekercseket. A kommunikációs panel szintén bal kézre esett, így nem kellett levennem a kezemet a kormányról annak érdekében, hogy hozzáférjek. A pajzsvezérlés paneljét viszont ezen a gépen is a pilótától jobbra szerelték be, amiből komoly nehézségek származhattak a harc hevében. Az oldalkormány pedáljai odalent sötétlettek, a monitorok alatt.

Becsatlakoztattam a sisakom kábelét a kommunikációs panel megfelelő aljzatába, és bejelentkeztem:

- Idanian készen áll.

- Itt Kech beszél - válaszolta nyomban újdonsült parancsnokom - Jobbra lent találod a hajtómű indítópaneljét. Miután minden lámpa zöldre vált, indulhatsz. Tíz százalék tolóerővel repülj ki innen, majd állj rá zéró-kettő-hat irányra, és várj meg!

- Vettem - válaszoltam, azzal lenyúltam, és felkattintottam az összes kapcsolót, majd megvártam, amíg a kezdetben vörös jelzőfények előbb sárgára, aztán zöldre váltanak. Miután ez megtörtént, az összes monitor és műszer életre kelt. Energiát adtam a lebegtetőkercseknek, és szilárdan tartottam a botot. Tíz százalékra csavartam a tolóerő-szabályzót, és kivezettem a gépet az épületből. Amikor már a hangár előtti betonozott tér felett repültem, kipróbáltam a kormánypedálokat, és úgy találtam, hogy a gép egész jól fordulózik, Nem manőverezett olyan könnyedén és fürgén, mint az Interceptor, de nem sokkal maradt le az X-szárnyú mögött.

Kech is kihozta a Trivadászát, elszáguldott mellettem, beállt elém, és fehérlő ioncsíkot húzva maga után elindult felfelé.

- Nem felszíni siklóban ülünk, Idanian! - szólt rám kimondottan jókedvűen. - Pilóták vagyunk, nem sofőrök. Gyerünk, nézzük meg, mi újság a magas légkörben!

Elmosolyodtam, és ütközésig nyomtam a tolóerő-szabályzót.

- Parancsára, Rock Vezér!

Nem túl hegyes szögben, spirális pályán vittem felfelé a gépet, hogy menet közben felmérhessem az erejét és a mozgékonyságágát. Hamarosan úgy éreztem, hogy az X-szárnyúhoz képest a Trivadász egész jól jön ki az összevetésből. A szenzorok hatótávolsága kicsid rövidnek tűnt, viszont - mivel a gép nem hordozott protontorpedókat vagy rakétákat - nem is támadhatott szükség nagyobb hatótávolságra. A hajó kicsit lustán orsózott, de megfelelő iramban kapaszkodott felfelé, míg a merülősebessége egyenesen lenyűgöző volt. Mindezeken felül a kormánypedálokkal gyorsan és pontosan lehetett változtatni az irányon, amerre az eleje mutatott. Ami ennél is fontosabb, a tolóerő-szabályzó és a lebegtetőtekercsek vezérlőkarja másként működött, mint az X-szárnyúakban, vagy akár a többi csillagvadászban. Ezen a gépen a pilóta a rúd tetejébe épített gombbal fordíthatta meg az ionfúvatás irányát, vagyis, egyetlen mozdulattal fékező üzemmódba válthatta a hajtóműveket. Ez a megoldás lehetővé tette, hogy ne kelljen hátrahúznia, majd előretolnia a kart ahhoz, hogy villámgyorsan lassítson, majd ismét gyorsítson, elég volt megnyomnia a gombot. Ugyanígy a lebegtetőtekercsek vezérlőjét is a helyén hagyhatta, és kikapcsolhatta addig, amíg ismét szüksége támadt rá. Egy gombnyomás a tolóerő-szabályzón, egy a tekercsek húrján, és a karom máris táncot járt.

A felfedezésem fényében úgy sejtettem, hogy azok az Invidek, akikkel eddigi pályafutásom során találkoztam, nem tartoztak a legjobb Trivadász-pilóták közé.

Kech kiválóan repült, én pedig megmutattam neki, hogy én sem Vagyok nerfpásztor. Miután végigvettük az alapokat, jó darabig üldözőgyakorlatot tartottunk. Ha csak hajszálnyival is, de ő győzött. Viszont meglepődött azon, hogy milyen kevés pontot szerzett.

- Meg kell adni, Idanian, nem könnyű eltalálni téged - közölte elismerő hangon Kech. - Mára elég lesz ennyi.

- Vettem, Vezér - feleltem, és hangosan kacagtam, mialatt ráfordultunk a kiképzőközpont felé vezető irányra. - Az ilyesmi hosszú életet jósol.

- Örülök, hogy így gondolkodsz. Kaptunk egy feladatot.

- Máris egy bevetés? - hüledeztem, és köhögtem egyet, közben ösztönösen a számhoz akartam kapni a kezemet, de az ujjaim beleütköztek a sisak arclemezébe. - Amikor legfeljebb egy órát töltöttem ebben a fenevadban?

- Így is jobb vagy, mint a Red Nova egyes pilótái - válaszolta halkan kuncogva a parancsnok. - Néhány hónapja belefutottak a Zsivány-osztagba, és azok elég keményen elkalapálták őket. De ne aggódj, ezúttal nem kerülhet sor ilyesmire. Egy egyszerű „rabolj és fuss” akció.

Ekkorra már a hangár közelében jártunk, ezért levettem a tolóerőt és átváltottam a lebegtető-hajtóműre, majd megkérdeztem:

- Az Invidious is jön?

- Nem, ez személyes ügy - válaszolta harsányan kacagva Kech. - Nem annyira jövedelmező, de jól fogjuk érezni magunkat, majd meglátod.

A küldetés, mint kiderült, a régi, birodalmi támadásban gyökerezett, abban a támadásban, amelynek során a birodalmiak halomra ölték az Eyttyrmin Batiiv kalózokat, míg végül nem maradt belőlük más, mint a Khuiumin Túlélők néven ismeretes maroknyi csapat. A Bombard és a Crusader nevezetű, Victory-osztályú rombolók lézérei és vadászpilótái végeztek a kalózok kilencvenhét százalékával, a csapást csak a Backstab és néhány Trivadász vészelte át. A Túlélők esküt tettek, hogy bosszút állnak a rombolók parancsnokain, és röviddel azután, hogy beállítottam közéjük, tudomást szereztek arról, hogy Zlece Oonaar kapitány kabint foglalt magának a Galaxy Chance-re. A Chance fedélzetén valaki úgy döntött, hogy jobban jár, ha eladja Oonaart, mint ha betérne valamelyik fedélzeti kaszinóba, és a hír eljutott Nive-hoz.

A Chance nevű koréliai korvettet a gazdája, Booster egyik riválisa az Errant Venture kicsinyített másává alakíttatta át. Booster valószínűleg nem sokat törődött volna a Chance-szel, csakhogy azt a tulajdonosa vörösre festette. Booster is szerette volna, ha a hajója ebben a színben pompázik, csakhogy sehol sem talált annyi vörös festéket, amennyi ehhez a munkához kellett volna. Szerte az egész galaxisban egyetlen fajta festék akadt elegendő mennyiségben, az úgynevezett „csillagromboló fehér” - és ebben a tényben Booster újabb bizonyítékát látta annak, hogy a Császár a hatalomra jutásától kezdve csak arra törekedett, hogy őt bosszantsa.

Ha a bevetés előtti eligazítás jellemzésére a silány szót használom, akkor új értelmet adok ennek a jelzőnek. Engem egyszerűen hozzácsaptak a hármas rajhoz, amely Caetből és két emberi lényből - két nőből - állt. Merő véletlenségből a Rock Kilences hívójelet osztották rám, ami kapóra jött, mert reflexből hallgattam rá. A mi rajunk kapta a feladatot, hogy fedező kíséretet biztosítsunk, mialatt a másik két Rock-raj semlegesíti a Chance fegyvereit, és kiiktatja a négy Ronda-rajt. Mégpedig azért ők, mert ezen rajok pilótái igazi Túlélők voltak, kipróbált veteránok, és nem később kerültek a csapathoz, mint például én magam is. Mindezeken felül közölték velünk, hogy a Backstab szállít minket a helyszínre, és egy Skipray egység fogja átvinni azt az osztagot, amely foglyul ejti és kirángatja Oonaart a Chance-ről.

Eléggé meglepődtem, mert magától értetődőnek vettem volna, hogy ezt a fontos küldetést a Bolt-osztag hajtsa végre, de tájékoztattak, hogy Nive teljesen véletlenszerűen választott ki egy osztagot erre a megtiszteltetésre. Szemernyit sem kételkedtem abban, hogy Remart megbánta, hogy átment a Bolt-osztagba. Az a benyomásom támadt, hogy a Rock pilótái a legkevésbé sem sajnálkoztak, amikor otthagyta őket, és közülük többen is örültek, amikor látták a hadnagyon, hogy pocsékul érzi magát, amiért kimarad a bevetésből. Komppal mentünk fel a Backstabre, ahol űrruhába öltöztünk, hogy beszállhassunk a gépeinkbe. A TIE-vadászhoz hasonlóan a Trivadász sem hordozott életfenntartó rendszert, így azt magunkkal kellett vinnünk. Nyomástartó öltözetbe bújtunk, aztán a külső héjazaton sétálva közelítettük meg a gépeket, és végül kevesebb erőlködés árán szálltunk be, mintha X-szárnyúak pilótái próbálkoztak volna valami hasonlóval. Miután bejutottam a fülkébe, lezártam a búvónyílást, majd felkapcsoltam a rendszereket, és végrehajtottam a felszállás előtti ellenőrzést. A társaim is ugyanígy tettek, közben nem sokat törődtek a rádiócsenddel, és erre nem is szólította fel őket senki.

A Backstab fénysebességre váltott, végrehajtott egy rövid, belső Ugrást, aztán elindult a Chance feltételezett tartózkodási helye felé. Az utazás három órán át tartott, és ekkor kezdtem igazán értékelni a fülke tágasságát. Még jobban értékeltem volna, ha atmoszféra is lett volna benne, mert akkor levehettem volna a sisakomat, ehettem volna valamit, sőt akár szundíthattam volna egyet. A jókora elülső ablak hiába biztosított remek kilátást, a hiperűrben nem sok látnivaló akadt.

E repülés alatt döbbentem rá igazán, hogy mennyire hiányzik Füttyös. Tudom, a pilótáknak elméletileg nem volna szabad érzelmileg kötődni az asztrodroidokhoz, de én már évekkel korábban megszerettem Füttyöst. Rendszeresen átesett az előírt memóriatörléseken, és megkapta a frissített programcsomagokat, de szerintem módot talált arra, hogy elmentse a személyiségének elemeit a Kor- Biz központi rendszerébe, ahonnan később mindent visszatöltött. Füttyös ravasz volt, és bizonyos értelemben véve független gondolkodású, ami nekem nagyon jól jött. Nélküle legalább tucatnyi alkalommal meghaltam volna.

A hosszú utazások alatt a legkülönfélébb dolgokról szoktunk beszélgetni - például az apaságról -, és mindig számíthattam rá, kiváló észrevételekkel szokott előrukkolni. Annyira, hogy egyfajta tükörként szolgált, az apám régi mondásának értelmében. Amikor kezdtem letérni a helyes útról, Füttyös visszaterelt rá, és többször volt igaza, mint ahányszor nem. És amikor nem, nos, biztosra veszem, hogy néhányszor nem volt igaza.

A Backstab pontosan a Chance felett tért vissza a valós térbe. Az egyes és kettes rajok leváltak, és azonnal lecsaptak a korvettre. A hajó egyik turbólézere telibe találta a Rock Négyest. A heves robbanástól milliónyi fémszilánk szóródott a tér minden irányába, és a gép fülkéje szétnyílt, akár egy virágbimbó. Egy pillanattal később detonált az ionhajtómű, amitől a három vezérsík forogva repült semmibe. A Chance lövegei aztán rengeteg energiával töltötték meg í körülöttük az űrt, de egyedül a Rock Négyest sikerült kilőniük, mielőtt elhallgattattuk valamennyit.

A korvett körül járőröző hat Rondának menekülnie kellett volna, rögtön azután, hogy megérkeztünk. Ezek a gépek sajátosan néztek ki: a tervezői egy TIE-vadász gömb formájú fülkéjét házasították össze egy Y-szárnyú hajtóműgondoláival, így valóban megfelelt a gúnynevének. A lomha és esetlen jármű úgy festett, akár egy taoparival keresztezett nerf. A hat gép összesen öt percig sem tartott ki. Azon kaptam magam, hogy csalódottan figyelem a közelharcot, ugyanis a társaim olyan lövéseket vétettek el, amelyek sokkal hamarabb véget vetettek volna az összecsapásnak, ráadásul ketten az életükkel fizettek csapnivaló célzótudásukért.

A Vibroblade, vagyis a rohamcsapatot szállító Skipray éppen elindult a Chance felé, amikor váratlanul egy újabb hajó - egy magánjacht - érkezett a rendszerbe, pontosan a mi belépési vektorunkon. Ezen a legkevésbé sem lepődtem meg. Azt ugyan nem tudtam, hogy hol vagyunk, de elég égitest akadt a közelünkben ahhoz, hogy a be- és kivezető útvonalak korlátozottak legyenek. Azon viszont meghökkentem, hogy a jachtot hat, hiperhajtóművel felszerelt Headhunter kísérte. Ezeknek a pilótáknak biztosan nem tetszett az, amit tapasztaltak, így aztán, mialatt a jacht megfordult, és gyors iramban menekült a közelünkből, a Headhunterek ránk vetették magukat, és már messziről tüzet nyitottak triplacsövű lézerágyúikból.

Nem vártam meg a támadási parancsot.

- Tízes, utánam! - kurjantottam a mikrofonomba, és ráadtam a tolóerőt. A gépem előrelódult, mire szűken fordulózva a Headhunterek felé vettem az irányt - és kettő azonnal megindult felém.

A hüvelykujjammal megböktem a fegyverválasztó kapcsolót, ezzel átváltottam ionágyúra, kicsit balra húztam, hogy elengedjek magam mellett egy újabb sorozatot, aztán egyenesbe hoztam a karmot, és megnyomtam a tűzkioldót.

Az energiatöltet az élen haladó támadóm bal vezérsíkjába csapódott. Kék villámok táncoltak a gép elülső pajzsán, és lassan elhaltak. A pajzs kitartott, de a pilóta a heves villódzás miatt alig látott. A válaszul leadott lövéseivel messze elhibázott, aztán eltávolodtunk egymástól, még mielőtt újra lőhetett volna.

Caet ezalatt tűz alá vette a másik Headhuntert. Az ikernyalábok az orrán kapták el a gépet, áthatoltak a pajzsán, aztán egy tizedmásodpercre felvillant valami. A találat helye láttán Füttyös nélkül is tudtam, hogy mi történt: a Headhunter elvesztette a szenzorsorát. A pilóta gyakorlatilag megvakult, ami közelharc esetén azt jelentette, hogy máris halott.

Leadtam egy gyors lövést egy másik Headhunterre, majd visszavettem a tolóerőt, és a hasamhoz rántottam a botot. Egy ütemmel később félállásba löktem a tolóerő-szabályzót, hogy befejezzem a félhurkot, aztán ismét teljesen előrecsavartam, és balra fordulóztam. A következő pillanatban megérkeztem az egyik Headhunter mögé, amely éppen a Tizenegyes fara felé száguldott. Azonnal beleküldtem két ionnyalábot a hátsó pajzsába. Az első kiégette a pajzsgenerátort, a második végigvágott a hajó teljes hosszán. Szikrazáporok robbantak ki mindenütt a burkolatokból, amiknek nyomán sejteni lehetett, hogy a pilóta nem lesz képes újraindítani a hajtóműveit - vagyis harcképtelenné vált.

Pillanatokkal később aranyszínű és vörös fények táncoltak a jobb oldali pajzsomon. Roppanásig betapostam a jobb kormánypedált, és ezzel kifordítottam a gépem farát a Headhunter lővonalából. A következő sugárnyaláb tőlem balra villant el, ezért jobbra orsóztam, majd rövid merülés után meredeken felhúzva jókora hurkot írtam le. A manőver végén a bal oldalára döntöttem a gépemet, és ekkor megláttam, hogy egy másik Headhunter rátapadt Caetre. Az ismeretlen pilóta elszántan nyomult mind közelebb a célpontjához, de magasan a feje fölül indulva lecsaptam rá, és már az első lövésemmel eltaláltam. A hátsó pajzsa rögtön felmondta a szolgálatot, mire az idegen jobbra fordult, hogy eltűnjön előlem. Erősen balra kormányozva körbefordítottam a gépem orrát, és egy újabb lövéssel kilyukasztottam a fickó bal oldali vezérsíkját.

A bal oldali sugárágyú felrobbant, és a hajó orsózni kezdett, ami arról árulkodott, hogy a bal vektorfúvókák is megsérültek. Jobbra döntöttem a gépemet, és már indultam volna, hogy végképp kiiktassam ezt az ellenfelünket, amikor gyors pillantást vetettem a taktikai képernyőmre, és megláttam, hogy egy másik Headhunter nyílegyenesen felém tart - érzésem szerint az a fickó, amelyik az imént rám rontott. Folytattam az orsót, és a hasamat mutattam felé, aztán; hátrahúztam a botot, és máris távolodtam tőle. A pilóta azonnal reagálva a nyomomba szegődött, és én tudtam, hogy elkaptam őt.

Levettem a tolóerőt harminc százalékra, aztán megfordultam, és ezzel pillanatok alatt lelassítottam. Vártam három másodpercig, majd ismét gyorsítottam, és ekkor a cimborám elhúzott mellettem, de olyan közelségben, hogy az ioncsóvája végigsöpört rajtam. Az első lövésemmel kiiktattam a hátsó pajzsát. A fickó kitört jobbra, így aztán felhúztam, fölé érve leborítottam, és visszakormányoztam magam a fara mögé.

Caet elszáguldott mellettem, és két lézernyalábot küldött a Headhunterbe. Az egyik kinyírta a hátsó védőpajzsot, a másik jókora darabot kitépett a jobb vezérsíkból. Az ellenséges gép egyre lassabban orsózott, és instabillá vált, mert a sérült vektorfúvókái nem tudták leadni ugyanazt a teljesítményt, mint az ellenoldali társaik. A pilóta innentől kezdve legfeljebb álmodozhatott a gyors manőverekről, így aztán végső megoldásként ráadta a teljes tolóerőt, hogy elmeneküljön - és a Headhunter még így is elég gyors maradt ahhoz, hogy lehagyja az én Trivadászomat.

Másrészről viszont egy iontöltetet lehagyni sokkal nehezebb. A lövésem telibe kapta a gép hátulját. Apró, kék kisülések cikáztak végig a törzs teljes hosszán, a nyomukban szikra és párafelhők robbantak az űrbe. Az ellenfelem összes fedélzeti rendszere rövidre zárt, és a gép irányíthatatlanul sodródott tovább a pályáján.

Észrevettem, hogy Caet visszafordult, hogy újra tüzet nyisson, és sietve rászóltam:

- Szállj le róla, Tízes! Kész van!

- Nem halt meg - tiltakozott Caet.

- Harcképtelen. Hagyd békén! - parancsoltam, azzal a nyomaték kedvéért eleresztettem egy ion töltetet, amely a farkasnő gépe és a megbénult Headhunter között süvített el. - A találat a tiéd, de semmi okod megölni egy pilótát, aki csupán a dolgát végzi.

- Jogom van végezni vele! - vetette ellen szinte panaszos hangon Caet. - Nem tagadhatod meg tőlem!

- Tartozol nekem. Az előbb leszedtem egyet a hátadról - jelentettem ki, és kissé felgyorsítva új pályára álltam, amely valamivel távolabb keresztezte Caet pályáját. - Ő az enyém, és én azt akarom, hogy életben maradjon.

Haragos választ vártam, de helyette Nive hangját hallottam. A parancsnok a taktikai hullámhosszon jelentkezett:

- Minden célpont semlegesítve. Az egész Rock-köteléknek: tüzet szüntess!

- Vettem - nyugtáztam a parancsot.

- Vettem - recsegte Caet olyan ingerülten, hogy a legkevésbé sem vágytam beszélni vele a küldetés után.

- Figyelem, Kilences, válts át a kettes taktikaira, és aktiváld a titkosítót! - rendelkezett ekkor Nive.

- Parancsára, uram! - hadartam engedelmesen, azzal átállítottam az adóvevőmet a kettes taktikai frekvenciára, és felkattintottam a titkosító kapcsolóját. Ezzel a dekódoló kulcs - amelyet a Backstabről töltöttek fel minden egyes vadászgépre - megakadályozta, hogy bárki belehallgasson a Nive, illetve köztem folyó beszélgetésbe.

- Kilences jelentkezik, kapitány!

- Szép lövészet volt, Kilences. De miért ionágyút használt? Egyetlen lövéssel kivégezhette volna a Headhuntereket, de maga ionlöveggel tüzelt, amivel megnehezítette a feladatot - mondta Nive, és némi ingerültséget hallottam ki a hangjából. - Ez valami játék?

- Nem, uram - válaszoltam habozás nélkül, és némán töprengtem néhány pillanatig, nem annyira azért, hogy összeszedjem a gondolataimat, inkább azért, hogy hogyan fejezzem ki azokat. Végül vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem a magyarázatba: - A Headhunter-pilóták csak a dolgukat végzik, uram. Ha megöljük őket, közönséges gyilkosokká és mészárosokká válunk, és a jövőben az összes testőr tudni fogja, hogy mindent be kell vetniük ellenünk, máskülönben foszlányokká lőjük őket. A jacht elmenekült. A Chance majd felszedi ezeket a fickókat, és a legközelebbi találkozásunk alkalmával, ha lehetőséget adunk nekik a visszavonulásra, meg fogják tenni.

- Talán így lesz - dörmögött Nive, majd rövid hallgatás után hozzátette: - Amit elmondott, logikus, de a hadviselésben ritkán működnek így a dolgok.

- Szerintem megéri vállalni a kockázatot, ha cserébe senki sem hal meg - jegyeztem meg.

Nive felhorkant és megkérdezte:

- Nocsak, Idanian, maga ennyire finnyás?

- Jó néhány halott van már a számlámon, kapitány - válaszoltam elkomorodva. - Szerintem, ha el tudok intézni valamit vér nélküli hát annál jobb. - Ezúttal én maradtam csendben néhány másodpercre, majd hozzátettem: - De ha önöknek nem tetszik ez a fajta gondolkodásmód, akkor fogom a kompomat, és lelépek.

- Nem, arra semmi szükség - felelte jócskán megenyhülve Nive, - Kimondottan örülünk ennek a gondolkodásmódnak. Maga most már közénk tartozik, Idanian. Az Invidek egyike. Reméljük, több ragad át magáról miránk, mint fordítva.